Bükk maraton - 2012

2012. augusztus 5. Nagyon korán ébredtünk reggel, bepakoltuk a kocsiba a szombat este összecsomagolt holmikat, felapplikáltuk a kocsira a bringákat, és irány a Bükk. Útközben hallgattunk időjárás jelentést, amiben előre figyelmeztettek a kánikulára, és azt javasolták, hogy aki teheti a nap folyamán tartózkodjon vízparton, kerülje a fizikai megterhelést, és öltözzön lenge, természetes anyagokból készült ruhákba. Na ezeken jót röhögtünk... versenyközpont a prérin, vízpart nulla, ici-pici fizikai megterhelés, műszálas szűk mezek. :D

Annak ellenére, hogy az elmúlt hónapban – munka és betegség miatt - két hét is eltelt edzés nélkül, jó formában éreztem magam és bizakodva várva a Bükk maratont. A pálya ugyanaz mint tavaly, tudtam - hacsak valami hatalmas vihar át nem rendezte a terepet – nincs olyan szakasza, amelyet nem tudok kitekerni. Az időjárás jelentésben kánikulát ígértek, amit mediterránnak nem éppen mondható alkatom miatt elég nehezen viselek, de gondoltam majd csak lesz valahogy, sokat iszok, locsolom magam és igyekszem túlélni.

Azzal tisztában voltam, hogy dobogóra nem fogok kerülni, nagyon erősek a kategóriámban a lányok, a Ringelhann Fanni – Perlaky Evelin – Mészáros Dia triumvirátus megdönthetetlen. Plusz még ott van Koós Brigi is, így a leges-legjobb esetben is csak az 5. helyen végezhetek.

Mindegy, hiszen nem a dobogóért csinálom, hanem azért, mert az életem része a hegyikerékpár és imádom, mikor a fülemen csorog ki az adrenalin. :)

A rajt előtti percekben sikerült egész jól helyezkednem (ezt Leventének köszönhetem, ő “lökdös” mindig előrébb, ha rajtam múlna, udvariasan beállnék a mezőny legvégére). Végre megszólalt a “fire” és elindultunk. Természetesen valaki bukott előttem már az első 10 méteren belül, így gyorsabb volt leszállni és felszaladni a paripával az aszfalt útig. Mondanom sem kell, hogy már ekkor rengetegen megelőztek. Ez van, ebből kell kihozni a maximumot. Az első emelkedő kb. 12 km, gondoltam ezt megnyomom amennyire csak bírom, ha ezt letudom, már megvan a táv harmada, aztán meglátjuk hogy bírom. Koós Brigit és még egy csomó lányt (és fiút is) sikerült már az elején megelőznöm. Igyekeztem, mert van egy olyan szakasz a pályában, ahol sokan tólni szokták, és nem akartam, hogy közéjük keveredjek. Bár versenyeken soha nem veszem fel a mérőt, azt azért éreztem, hogy kb. 170 körül lehet a pulzusom, de ezt sokáig tudom tartani, nem féltem, hogy már az elején kipukkadok. Újabban a versenyeken a zselét, a nadrág száraiba tárazom be, innen gyorsabban elő tudom kapni. Így volt ez most is, csak a kis rohadékok vándorútra indultak a combom körül, és lehetetlen helyeken törtek-szúrtak, úgyhogy inkább átrámoltam őket a mez zsebébe. Ezután a kis rendezkedés után már zavartalanul tudtam haladni, úgy előztem meg a versenytársakat, hogy közben engem alig-alig hagytak le. Rendben ment minden, amíg utol nem értem egy – rettentően idegesítő – srácot. Már az is furcsa volt, hogy terepen kiállva tekert, olyan nyögvenyelősen combozva, de hát nem vagyunk egyformák, ő biztos így szereti (vagy gond van a váltójával). Egy darabig tettem rá a kereket, de éreztem, hogy gyorsabban is menne ez, így hát megelőztem. Nyomtam tovább felfelé, mígnem egyszercsak nagy lihegve visszaelőzött és beállt elém. Oké, oké, akkor tekerjen előttem – gondoltam. Aztán megint lassulni kezdett, csak az volt a baj, hogy ekkorra már beértünk egy egy-nyomvonalas szakaszra, ahol a nyomvonalat nagyob kövek szegélyezték, nem lehetett akárhol előzni. Mély levegő, nem bosszankodok, váltok, kicsit pihenek mögötte. Csak az a baj, hogy ha nem tudom menni a tempómat, hajlamos vagyok beidegesedni és nem jó ha a bosszankodásra megy el az energiám. Nézegettem ki mögüle, láttam hogy lesz egy rövid szakaszt, ahol tudnék előzni, meg is indultam, de ahogy mellé értem, gyorsított, nem hagyta, hogy befejezzem az előzést, zárta a szöget, visszakerültem mögé. Na itt határoztam el, hogy nem hagyom magam, akkor is megelőzöm, ha a fák törzsére kell feltekernem hozzá. Kicsit hagytam még, érezze csak kemény faszagyereknek magát, néhány mély lélegzet – ahogy azt Anikótól tanultam – és robbantottam. Egy olyan részen előztem meg, ahol baromira nem számított rá. Bár a kerekeimet a nagyobbacska kövek vezették jobbra-balra, leszakítottam magamról. :)

Megynyerve a harcot lendületesen haladtam. Sokszor nyúltam a kulacsom után, gyakran ittam egy keveset és locsoltam magam. A meleg egyszer zavart csak, volt egy pillanat, amikor elkezdett kicsit zsibbadni az arcom és rázott a hideg, de ekkor azokra a hosszú tekerésekre gondoltam, amikor Anikóval a nyár eddigi legforróbb napjait kifogva edzettünk. Végre jött az első itató. Azt már eldöntöttem az elején, hogy megállni csak abban az esetben fogok, ha nagyon ki lennék nyúlva, de itt erről szó sem volt. Egy kis zuhany viszont jól esett volna, a kulacs tartalmát viszont nem akartam magamra önteni, ezért már a frissítő előtt kértem, hogy a hátamat locsolják le egy kicsit. Három srác is előzékenyen ugrott oda, hogy eleget tegyen kérésemnek. Az egyik volt olyan “jófej”, hogy nem csak a hátamra öntött vizet, hanem a mezem elejére is – még jó hogy nem fehér a mez. :) Úgy néztem ki mint egy ázott ürge, kb. 10 percig, mert vizes énemre ekkorra már töb kilónyi por tapadt, így változtatva át varacskos disznóvá. Sebaj, legalább látszik, hogy nem hímző-szakkörön töltöttem a délelőttöt.

Ezután következett némi lejtő, majd megint emelkedni kezdett az út. Hallom ám, hogy valaki teszi rám a kereket. Félve néztem hátra, tartottam attól, hogy a korábban “megismert” állvaizmozós hímsoviniszta potyautas érkezett mögém. Hát nem. Annál sokkal rosszabb: egy velem egy korúnak tűnő lány (Emese). Már csak ez hiányzott. Ahogy egymás szemébe néztünk, egyből elhagyta száját a kérdés: “Nem master vagy ugye?”. “Nem!” válaszoltam. Javasolta, hogy akkor segítsünk egymásnak. Oké mondom segítsünk. Egy darabig kerülgettük egymást, majd mikor elöl voltam, szólt hogy menjek nyugodtan ha bírom (ekkor nyertek értelmet a a téli három órás görgőzések).

Haladtam tovább, de sajnos versenyzőmentes részre érkeztem, sem előttem sem mögöttem nem volt senki. Így egy kicsit nehezebb volt, nem volt kihez viszonyítsak. Sebaj, volt már iyen máskor is, gyerünk tovább. Utolértem valakit, látom tök csupasz a lába. “A borotvált lábú srácok már rég befejezték a rövid távot” – gondoltam, s közelebb érve láttam, hogy copfja is van: ez egy lány. Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá, rá se nézek, csak utazom kicsit mögötte, majd megpróbálom megelőzni. El is jött az előzés pillanata, jobbról akartam kerülni, félig-meddig sikerült is, de ekkor felbukkant (nekünk háttal) egy bringájával a pálya szélén kullogó srác. Lassítottam, hogy ne menjek neki, meg a lány – akiről utóbb kiderült, hogy a Panyi Gabriella az és egy korosztályban vagyunk – is időben kapcsolt, nem hagyott ellépni. Nem bírtunk egymással, ő javasolta, hogy guruljunk be együtt. Belementem, de mondtam, hogy azért nyomjuk meg a végét.

Végül ő 4. én 5. lettem. Mindkettőnk neve melett 1:50:11-es idő szerepel de 0,2 mp-el előbb ért be.

Mindent egybevetve egy nagyon élvezetes és tanulságos verseny volt ez számomra. Végig éreztem magamban az erőt, nem volt semmi technikai malőr, nem zavart a meleg sem. Elég sima menet volt, olyan erőből végigküldős (a Szilvást mondjuk jobban élveztem). Örülök, hogy megismertem Gabit és Emesét, jó volt velük meccselni, és ha jól sejtem okozunk még egymásnak néhány izzasztó percet. :)

Nagyon szomorú viszont az, amit már Anikó is említett, hogy van náhány olyan férfi (?) versenyző, akinek az egója nem tudja elviselni, hogy hogy egy nő leelőzi őt, pláne, ha ez egy felfelében történik. Szerintem egyikünk sem akar különleges bánásmódot, de legalább ne tegyenek direkt keresztbe, és ne sodorjanak balesetveszélyes szituációba. Itt a versenyen is megesett velem, hogy úgy előztek meg lefelé (akiket a felfelében én hagytam le), hogy olyan hirtelen vágtak be elém, hogy nekem kellett fékezni, hogy ne ütközzünk össze. Az út széles volt ezen a szakaszon, simán csak el kell volna gurulniuk mellettem.