Baromira jól hangzana, ha azt mondanám/mondhatnám, hogy mindig is tudtam, hogy bringázni akarok, vagy hogy előbb tudtam bringázni mint járni, de ez köszönő-viszonyban sem lenne a valósággal. Tisztán emlékszem még a legelső biciklimre, amit a dédszüleimtől kaptam ovis koromban, és hogy nem volt egyszerű megtanulni használni a járművet. Valamiért a fékezéssel voltak gondjaim - most persze többet húzom, mint kéne! :) Akkor tanultam meg egy csapásra biciklizni - segédkerekek nélkül - mikor láttam, hogy a szomszéd kislány is tud. Ez elég motiváció volt.
Az mondjuk tény és való, hogy az első montim (még merevvillás) árát 10 és 20 Forintosokból spóroltam össze még általános iskolás koromban, de ebben az időben csak suliba járásra használtam még - sokszor illegálisan, mert a szüleim nem örültek neki, ha bringával kolbászoltam.
Gimnazista és egyetemista éveim alatt - bár intenzíven sportoltam - bringán egyáltalán nem ültem.
Harmadik éve voltunk már együtt Leventével (Ő ekkor már hegyikerékpározott), mikor kitaláltuk - pontosabban Ő találta ki - hogy milyen klassz lenne együtt bringázgatni. Ez év (2008) tavaszán meg is kaptam Tőle életem első igazi hegyikerékpárját, egy Magellan Crater bicót, ami a Dezső nevet kapta (pont e névnap volt aznap). Ekkor még nem sejt(h)ette, hogy milyen erejű lavinát indított el.
Bringa megvan, nosza rajta, hódítsuk meg a Budai-hegységet. Aha, persze tekerjünk... :) Csakhogy alig, vagy nem is bírtam felküzdeni magamat egy-egy meredekebb úton, és most nem a köves-gyökeres ösvényekről beszélek, hanem a városban találahtó meredekebb (?) utcákról. Megesett, hogy a Kiscelli úton tekertünk felfelé, amikor már egyszerűen nem bírtam tovább, és nemhogy leszálltam a paripáról, hanem le kellett ülnöm egy kerítés talapzatára, mert alig kaptam levegőt. Szinte rosszul lettem. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, ha eszembe jutnak ezek az emlékek?! Némi fejlődést jelentett, amikor a Szépvölgyin felfelé szintén le kellett szállnom, mert nem bírtam, de akkor már nem ültem le pihegni, hanem tóltam tovább.
Ha mostanában az erdőben tekerve látok olyan párokat bringázni, ahol a srác áll az emelkedő tetején, és bíztatja a lejtő alján küzdő kedvesét, hogy tartson ki, mert mindjárt felér, én is mindig szólók pár bíztató szót, mert tisztán emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor én a voltam az emelkedő alján lévő lány.
Így visszagondolva érthetetlen, hogy hogy nem ment el a kedvem az egésztől?! És hogy Levente kedve nem ment el tőlem (és az élettől). Amennyit én nyafogtam és durcáskodtam...! Aztán a bizonyítási vágy, vagy ki tudja mi de hajtott tovább, és a bringázás a mindennapjaim, az életem szerves részévé vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése