Mátra maraton - 2012

Az előzmények: A verseny hete ismét nem indult zökkenőmentesen: hétfőn napközben, mintha fájdogálni kezdett volna a torkom. Gondoltam ilyen pechem nem lehet, hogy tavaly kéztörés miatt, idén pedig holmi torokgyík miatt ne álljak rajthoz a Mátrában. A gondolatnak teremtő ereje van, ezért elhatároztam, hogy nem leszek beteg! 

Kedden már kimondottan nyanvadtan ébredtem, fel is hívtam Anikót, hogy lemondjam az aznapi közös bringázást. Ritkán vagyok így, de azt éreztem, hogy elpusztulok, ha edzenem kell. Anikó javasolta a bajomra a Bioparox névre hallgató felső légúti fertőtlenítő antibiotikumos csodakészítményt. El is rohantam – persze bringával :) - a közeli patikába, megvettem a cuccot, hazaérve ki is próbáltam. Valami borzasztó íze van, de úgy voltam vele, ha kell akár hajlakkot is fújok a torkomba, csak múljon el a vész. El is múlt, szerdán már tudtam is tekerni egy lazábbat, csütörtökön pedig bepótoltuk Anikóval a közös bringázást.

Csütörtök: először elkezdett nem fogni a hátsó fékem, majd az első fék is megadta magát, fémes, cincogó hanggal adva ezt tudtomra. Na szép, már csak ez hiányzott, pár nappal a verseny előtt vihetem orvoshoz a “gyereket”. A diagnózis: totális fékkopás, javasolt kúra: beteg testrész cseréje. Hónap végén ez anyagilag is baromira jól jött, de hát mit lehet tenni.

Péntek: elkészült a bringa, klasszul fognak a fékek, pont a kezemre álló beállítás.

Szombat: azt terveztük Leventével, hogy reggel elmegyünk átmozgatni. Ő nekifogott a bringáját szerelgetni-pucolgatni, én némi várakozás után leléptem átmozgatni. Kicsit be volt borulva, ahogy felértem a Normafára, elkezdett esni az eső. Nem érdekel, én akkor is átmozgatok! El is állt hamar, mentem néhány oda-visszát a Normafa és a Libegő között, ötször feltekertem a kilálóba, majd hazafelé vettem az irányt, hogy időben kiérjünk Vácra Anyós szilvásgombócára. Na ekkor ismét elkezdett esni az eső, de mocskosul. Fáztam is rendesen, de még jó hogy ott volt nálam a szélálló mellényem – hát az valami szuper találmány. Hazaérve letörölgettem a paripát, hogy ne száradjon pöttyösre. A gulyásleves-szilvásgombóc menü fenséges volt. :)

Vasárnap: nagyon nem voltam a versenyre hangolva, de szerettem volna jó helyen végezni. Tudtam, hogy a pályában új szakaszok vannak, amiket sajnos nem volt alkalmam előtte bejárni. Mindegy, lesz ami lesz. Régóta vágytam már egy hegyi befutós versenyre, mondjuk nem pont így képzeltem el. Azt már a rajt előtt tudtam, hogy a végéhez közeli meredek emelkedőn nem tekerek fel, hanem lepattanok a bringáról és felszaladok vele a lépcsőn.

A rajtnál jól előre álltunk – de minek? Talán ez volt életem legelbaltázottabb rajtja. Mindenki megelőzött. Még kislányok is. :( Már az elején kezdtem nekikeseredni, mikor valaki mellém ért, hátamra tette a kezét, és bíztatott. Szalontay András volt. A lehető legjobbkor, mert sikerült kizökkentenie a búslakodásból. A verseny után Anikó is mondta, hogy borzasztóan sokára értem oda az első leágazáshoz. Itt máris lejtős aszfalt jött, gondolom nem kell mondanom mennyien előztek meg, pedig gyorsan mentem én is. Már nyüszköltem magamban, hogy legyen már vége az aszfaltnak és a lejtőnek is. Hát vége lett.

Megkezdődtek a köves mászások. Ekkorra szerencsére már sikerült magamra találnom, és elkezdhettem lefaragni a hátrányomat. Beigazolódott az, amire számítottam, hogy a meredek, köves mászások kedvezni fognak nekem. Ezeken a szakaszokon előztem meg a legtöbb versenytársat. Szerencsére most nem találkoztam olyan ellenséges viselkedéssel mint a Bükkben. Sajnos még így is többször is akadályozva éreztem magam, de ezen a pályán belefért, hogy kikapar előttem valakinek a kereke, és le kell szállnia anélkül, hogy szólni tudna. Figyeltem arra, hogy ezeken a szakaszokon a szokásosnál nagyobb követési távolságot hagyjak, így nagyobb esélyem volt elkerülni, hogy más miatt kelljen leszállnom. Ez bejött.

Még nem fordult elő velem soha, hogy verseny közben görcsölt volna valamim, de most ezt is átélhettem. Mondjuk magamnak köszönhetem a bajt, mert egy szakaszon, ahol le kellett szállnom tolni, arra gondoltam hogy nem sétálok a bringával, hanem inkább futok fele felfelé addig, míg egy arra alkalmas helyen vissza tudok szállni. Mikor visszapattantam a bringára, elkezdte húzni a görcs a bal vádlimat. Nem akartam leszállni, ezért kicsatolam a görcsölős végtagom, és pipában tartva a lábam próbáltam kifeszíteni. És közben tekerni. Ez legalább olyan hülyén nézhetett ki, amint ahogy hangzik. :)

Egy lefelében utolértem egy lányt, aki nagyon félve ment a köveken. Megelőzni nem tudtam, mert én meg az avarba menni féltem. Ki tudja mi van a levelek alatt. Eszembe is jutott a saját korábbi énem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább segítek neki, az elszúrt rajt miatt már úgysem érek be jó helyen. Sikeresen leért. Meg is köszönte a segítséget.

Semmi különösebb extra nem volt verseny közben. Minden ment rendben. Azt is láthattam, hogy tandem bringával is végig lehet menni egy ilyen pályán. Egyszer kezdett csak el rázni a hideg és úgy éreztem éhes vagyok, ekkor benyomtam az utolsó zselémet, aminek a fele az arcomon kötött ki – döcögős pályán nem lehet úrinőként étkezni -, majd “kisebb” mennyiségű por tapadt rá. Nem láttam hogy hogy nézek ki, de Levente “nincs puszi, amíg azt le nem szeded magadról” jellegű üdvözlése mindent elárult.

Minden emelkedőben tekertem mint egy állat, a lejtőkön is nagyon koncentráltam és próbáltam kihozni magamból a maximumot. A végén a lépcsőfokokat kettesével vettem, vállamon a bicóval. Én voltam a legjobban meglepődve, mikor kiderült, hogy a – már-már szokásos – kategória negyedik helyén értem célba. Ha jól számoltuk, ezzel meglett az összetett negyedik hely is.

Nagyon melós volt, de azt éreztem, hogy “na, ez hegyikerékpározás volt!”.

Ennyit tudtam idén. Érzem magamban az erőt, és a fejlődés lehetőségét, de ahogy elnéztem a master 1 kategóriát - ahol jövőre én is indulok -, ....hát nem lesz könnyű dolgom. Kemények a lányok ott is!

Ja, most fáj a torkom, ég a szemem és talán hőemelkedésem is van. De vasárap és hétfő éjjel is azt álmodtam, hogy a piliscsabai duatlonon mászok(!) felfelé.