Mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben említettem, 2008 tavaszán kezdtem el bringázgatni. Ahogy telt-múlt az idő, pörögtek a hónapok, egyre többet nyúztam a biciklit. Egyre többet jártam ki vele terepre is, így jött az igény egy új teleszkópra, mert ami alapból rajta volt a bringán, elég gyengének bizonyult, nem nagyon akart mozogni fél mázsa körüli énem alatt. A teló cseréje igen sokat dobott Dezső (a bicikli) kinézetén, kezdett már úgy festeni, mint egy igazi hegyikerékpár.
Egy szép napon - 2009 őszén - Levente ránézett (hatalmas) taposó-pedálomra, és egy klasszikust idézve csak annyit mondott: "ciki már neked ilyennel járni". Ettől a megjegyzéstől egyenes út vezetett a bringaboltba, ahol megvettük életem első spd-pedálját. Nagy nehezen sikerült vennem cipőt is, ami ugyebár nem könnyű feladat, hiszen legyen strapabíró, ne kerüljön több havi bérembe, legyen kényelmes, legyen a méretemben és nézzen ki jól. Tehát cipő megvan, pedál felszerelve, indulás kipróbálni!
Ez idő tájt még az Árpád-hídnál laktunk, így a leggyorsabb a Margit-szigetre volt kijutni, meg hát ott a terep sem terep igazán. Pont esett az eső, néptelen volt a sziget így bátran próbálgathattam a ki-be csatolást a réten. Természetesen már indulás után, tíz megtett méter után akkorát pereceltem, hogy még a szemem is könnybe lábadt, de hát ugyebár a montisok kemények :), mit számít egy-két - a további fél órán belül még 6-8 - esés?! Nem kis kő esett le a szívemről, amikor végre hazaértünk. Némileg elkeseredve konstatáltam, hogy még nagyon az út elején járok, sokat kell még gyakorolni.
Közben jött a tél, gyakoroltam is sokat (görgőn persze nem ugyanaz) de éreztem, hogy hiányzik még a nagy áttörés. 2010 tavaszán, egészen pontosan Pünkösdkor elhatároztam, hogy elég a tökölődésből, én márpedig jól fogom tudni használni a pedált. Elhatározásomat tett követte, felpattantam a gépre és kitekertem a Hármashatárhegyi reptérre. Egyik kedvencem ezen a helyszínen az a meredek kis domboldal, ahonnan a siklóernyősök szoktak elindulni. Kiértem. Szilárd elhatározás. Mély levegő. Pedál becsatol és indulás! Gondoltam, ha egy meredek emelkedőn fel tudok tekerni és közben ki be tudom csatolni a pedált, akkor utána már bárhol elmegyek vele. Nekiindultam, ment is minden rendben, de kezdőként nem tudtam mindenre figyelni, és mivel túlságosan a pedálra koncentráltam, rosszul helyeztem a súlypontomat, így nem meglepő módon, egy meredekebb részen elkezdett emelkedni az első kerék. Természetesen elkezdtem pánikolni, rángattam a lábamat (a patent persze fogott rendesen) de hiába. A hanyattesést elkerülendő elkezdtem oldalra helyezni a súlypontomat, aminek az lett az eredménye, hogy bár nem csináltam hátraszaltót, de azért rendesen elvágódtam, jól összeszúzva bal felemet, a nyereg (jó keskeny) csúcsa pedig lenyúzta a fenekem egy részéről a bőrt. Sebaj, fektemben leoperáltam magam pedálról, és beláttam, hogy agyatlanságra vall egyből ilyen terepre menni. De én akkor sem adtam fel. Legurultam a rétre, gondoltam vízszintesen gyakorlok egy kicsit. Na ott már jobban ment, kezdtem felbátorodni, egészen addig, hogy állóra fékezett bringámról próbáltam lecsatolni magam. Nem sikerült. Eldőltem. Fájdalmat nem éreztem, mert a bal felem még mindig erősen zsibbadt a korábbi perectől. Önérzetemen az sem segített sokat, hogy kb. ötvenen látták az esésemet. :) Itt szakadt el a cérna. Én, Dezső és a megtépázott önérzetem édes hármasban hazavánszorogtunk.
Szégyen ide, szégyen oda Leventével leszereltettem a (sátánfajzat) pedált, és visszaraktuk a kistányér nagyságú darabot. Hiába mondta Levente, hogy a könnyebb vele tekerni felfelé, és biztonságosabb lefelé, hajthatatlan voltam...
Hogy mikor került végleg vissza a bicajra az spd-pedál? Az egyik Buda maraton után, amikor is verseny közben az egyik pattogós lefelében lecsúszott a lábam a pedálról, és úgy sípcsonton csapott, hogy kiserkent a vérem.
Ettől kezdve egész jó barátságban vagyok a kis csutka pedálokkal, a sebhelyem pedig a mai napig emlékeztet rá, hogy a hülyeségnek ára van. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése