„Nem félsz egyedül az erdőben?”

NEM. – és itt vége is lehetne a bejegyzésnek. :)

 

…de még nincs vége, mert azt hiszem a téma érdemel egy kis fejtegetést. Ha valakivel beszélgetek, és szóba kerül, hogy sportolok, a következő – már-már klasszikusnak mondható – kérdések szoktak elhangozni:

1. TE sportolsz? (már a kérdésen is megsértődhetnék, de nem teszem)

2. Hegyikerékpározol? (táguló pupillával persze)

3. Nem félsz egyedül tekerni az erdőben?

Igen sportolok. Igen hegyikerékpározok. Nem, nem félek egyedül az erdőben. Legalábbis nem attól a ténytől, hogy egyedül vagyok a „vadonban”.

Sokan hiszik, hogy az erdőben lenni félelmetes. Lehet, hogy egy ismeretlen erdő kellős közepén, vaksötétben az ember frászt kap, de edzeni azért nem ilyen helyekre járok, legalábbis egyedül semmiképp.

Bármilyen furcsán is hangzik, nekem az a tapasztalatom, hogy az erdőben lényegesen kevesebb baj érhet mint közúton kerékpározva. Abba, hogy a bicikliutak mennyire alkalmasak a tekerésre, csak pár sor erejéig mennék bele: edzés semmiképp, de sokszor még a lassú ámde folytonos haladás is nehezen kivitelezhető rajtuk. Igen, a bringautak a bringásoknak épültek, de attól még megy rajta gyalogos, roller, babakocsi, görkori, pincsi (jó esetben látható pórázzal) és még sorolhatnám. Van, hogy szétvet az ideg, hogy 10 másodpercenként meg kell állnom, és sajnos a legtöbb esetben a csengő sem célravezető. Ezen már túltettem magam, és hivatalosan csak akkor tekintem megkezdettnek az edzést, ha a folyamatos haladás lehetségessé válik. Ez van. Igazodni kell a körülményekhez, ha nem akarok napjában többször agyvérzés közeli állapotba jutni. Erről ennyit. Az autók között cikázni ugyancsak nem szeretek, nem való a bringa a háromsávos útra.

Ugye, hogy a fentiek fényében kezd egyre szimpatikusabbá válni az erdő?! Itt nem nyitják ki előttem a kocsiajtót, nem hozzák rám a frászt, mikor annyira szűken előznek, hogy érzem a sofőr parfümjének illatát. Nem kell szívnom a kipufogók füstjét és a terepen eleve kalkulálok a „kátyúkkal” is. Sőt, azért megyek. Az erdei állatoktól nem, de a városiaktól bizony tartok. Fél mázsás lényemmel könnyen szembeszállnak, pusztán csak azért, mert a kerékpárúton (!) gyorsabban merek menni 10 km/h-nál, míg az erdőben – ha összefutok egy sporttárssal – akár még bíztató szavakat is kapok útravalóul. Ha defektem van, belsőt cserélek, ha száraz a lánc, olajozok, ha még egy defektem van – az mondjuk szívás –, akkor hazatolom a bringát. :)

Persze azért van hogy félek az erdőben, de pusztán csak azoktól a „démonoktól”, amiktől akár a  Margit-szigeten futva is berezelek. Hogy kik ezek a démonok, bemutatom őket, szépen sorban:

Eléhezés: a mozgáshoz ugyebár energia kell, amihez – nincs mese – enni kell. Meglehetősen gyors az anyagcserém, és egy 1,5-2 óránál hosszabb edzés alatt (persze ez függ az intenzitástól is) muszáj pótolnom az elégetett kalóriákat. Éppen ezért, bármennyire is röhejes, nem indulok el otthonról útravaló nélkül. Általában az elvitt cuccoknak több mint a felét hazaviszem. Van olyan zselém, ami már jó párszor megjárta a Hármashatárhegyet. 

Kiszáradás: mindig kevesebbet iszom mint kellene. Ez baj. Ha ismerős helyeken tekergek, akkor mindig bátrabban kortyolok a kulacsból, mert tudom, hogy merre található kút, hogy újratöltsek. Egyébként hajlamos vagyok addig tartalékolni, míg félig tele kulaccsal érek haza.

Baleset: a montizás sajnos nem veszélytelen sport, benne van a pakliban egy-egy perecelés. Igyekszem ésszel menni, minél kevesebbet kockáztatni és minden esetben épségben hazaérni. Jobban félek attól, hogy egy kocsi nem adja meg az elsőbbséget és elsodor.

Hőség: nem vagyok egy mediterrán típus, kicsit nehezen viselem a kánikulát. Főleg, ha olyan hirtelen jön, mint idén. Amellett, hogy ilyenkor próbálok jobban odafigyelni a hidratálásra, azt találtam ki, hogy igyekszem minél többen edzeni melegben. Csak hogy szokjam. A versenyeken távot igen, hőmérsékletet nem tudok választani. Annyi kedvezményt adok ilyenkor magamnak, hogy nem kantáros nadrágban tekerek.

Emberi tényező: talán ez a legnagyobb lutri, és ez ellen lehet a legkevésbé védekezni. És miből másból lehet a legnagyobb baj, ha nem ebből. És ez az amitől a szeretteim is leginkább tartanak. Mi van akkor, ha megtámadnak az erdőben. Hogy ki támadna meg? A fene tudja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy nagy nyilvánosságot kapott gyilkosság hallatán nem fordul meg a fejemben, hogy óvatosabbnak kéne lennem és csak olyan helyekre szabadna menni, ahol sok a futó, kiránduló, bringás. Mintha olyan egyszerű lenne mondjuk kedden koraeste ilyen erdőt találni. Volt, hogy paprika-spray-t hordtam magamnál, de aztán elképzeltem azt a jelenetet, hogy miközben 180-as pulzussal tekerek fel az ösvényen, elém ugrik két megtermett legény, hogy kikapja alólam a bicajt (és jól jártam, ha csak ennyit akarnak), én meg megkérem őket, hogy várjanak már, amíg a zselé és a banán mellől előhalászom a kis flakont. Nevetségesnek éreztem ezt az önvédelmi fegyvert. Ezzel a dologgal nem tudok mit kezdeni. Tudom, hogy felelőtlenség, de van, hogy elhagyatott részeken tekerek. Nem odatévedek, hanem szánt szándékkal megyek arra, mert szeretem azt az útvonalat. Ilyenkor sokszor nézek hátra, oldalra, ugrásra készen fülelek minden neszre. Megoldás lehet, hogy a kedvelt, ámde elhagyatott útvonalakra csak akkor megyek, ha valaki velem tud jönni.

 
Most jól feladtam magamnak a leckét ezzel az 5. Démonnal. Száz szónak is egy a vége, jobb úgy edzeni, ha van veled társ, úgy könnyebben át lehet vészelni a nehéz perceket. Legyen szó holtpontról, technikai zűrről, vagy eléhezésről – és itt nem arra gondolok, hogy edd meg az edzőpartnered!