Pöttyös, pöttyös...

…én még ennyire alaposan kijelölt pályát nem láttam, pedig indultam már nem egy versenyen. De ne szaladjunk ennyire előre!

Crosskovácsi. 2009 óta indulok hegyikerékpár versenyeken, de ez a megmérettetés eddig még mindig kimaradt. Pedig közel van, amit ugyebár nagyon szeretünk, mert nem kell átautózni az ország másik felébe, és így nem megy el fél nap utazásra. Az előző években vagy más versenyre mentünk, vagy épp más programunk volt. Vagy féltem nekimenni. Igen, tartottam tőle, mert sok horror-sztori jutott már el hozzám a versenyről, durván köves pályáról, nehéz kaptatókról, véres bukásokról. De végül is a montizás nem egy hímző-szakkör! Idén aztán úgy alakult, hogy elhatároztam, nekimegyek a versenynek.

A döntésben az is segített, hogy évek óta ugyanazokon a maratonokon indulok, többnyire változatlan pályán. Ez egy kicsit mostanában lankasztotta a bennem élő tüzet, és úgy éreztem szükségem lenne egy kis megújulásra, frissülésre. Ezt először úgy szándékoztam elérni, hogy a Top Maraton sorozaton közép távra neveztem. Ez tuti tartogat majd új tájakat, új kihívásokat, új harcokat. Csak ahogy az lenni szokott, az élet közbeszólt. Rengeteget kell dolgoznom, emiatt kevesebb idő jut edzésre. Főleg a tél volt nehéz, amikor fixen sötétedés után értem haza. Ilyenkor – tekintettel a szomszédokra – inkább nem a görgőre pattantam fel, hanem a Margit-szigetet koptattam. Futni szeretek sötétben és metsző hidegben is, tekerni nem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a futás nem tett jót az állóképességemnek (sőt!!!), de mégis kevésnek éreztem/érzem magam ahhoz, hogy vállaljak egy közép távos szezont. Hogy le tudnám-e tekerni a közép távokat? Valószínűleg igen, de ismerem magam annyira, hogy nem lennék elégedett magammal, nem szívesen mennék tartalékos üzemmódban.

No de vissza a versenyhez! A szokottnál is jobban izgultam, mégiscsak először állok itt rajthoz. A pálya egyes szakaszain tekertem már, de versenyen azért minden más. Nem csak az erdő van és én, hanem még sok száz sporttárs, aki szintén meg akarja hódítani a hegyet. Sok esetben nem az ideális nyomvonalon lehet haladni, hanem ott, ahol van hely. És még sorolhatnám. Egy kis extraként még kaptunk néhány fok meleget is, úgy kb. 35-öt.

A bemelegítés után megkerestem, hogy melyik boxból rajtolok: kicsit szíven ütött, hogy szinte a családi futammal együtt indítanak, de hát megtanultam én már az évek során, hogy hogyan merítsek erőt a hasonló helyzetekből. Utólag azt mondom, annyi előnye mindenképpen volt így rajtolni, hogy nem volt akkora a „verekedés”.

Nem tudom, ki hogy van vele, én általában az első emelkedőn szoktam megnyugodni, addigra elmúlik a rajt-procedúra körüli feszültségem. Így volt ez most is. Kimondottan jól esett, a szokásos pályáktól eltérő útvonalon tekerni. A pálya nagyon jól ki volt jelölve, esély sem volt az eltévedésre. Az különösen meglepő volt, hogy szinte minden nagyobbacska követ rózsaszín festékkel jelöltek meg, elkerülendő a nagyobb galibákat. Ez hasznos és ijesztő is volt egyszerre.

Mint minden új (nekem) versenyen, itt sem volt különösebb elvárásom magammal szemben. Minden szerettemnek megesküdtem, hogy vigyázok magamra, biztonságosan veretek lefelé, iszom eleget, bekentem magam napkrémmel….stb. :)

Ahogy haladtam előre, egyre jobban éreztem magam a nyeregben, egyre könnyedebben mentem neki az emelkedőknek, és egyre jobban manővereztem lefelé a pink pöttyök között. Élveztem nagyon. Már közben az járt a fejemben, hogy régen volt ennyire jó a kedvem versenyen. Valahogy minden összeállt. Igyekeztem minél többet kortyolni a kulacsból, de mégis volt pár perc, amikor a hideg futkosott rajtam, és mintha bizsergett volna az arcom. „Csak nem dehidratálódunk” – gondoltam magamban, mert persze a frissítőknél megállni smafu, szeretem inkább hozott anyagból frissíteni magam. A következő adandó alkalommal – bár meg nem álltam – elvettem a vizet az egyik kedves segítőtől: felét belsőleg, felét külsőleg hasznosítottam.

Az utolsó harmad tájékán utolértem egy kolleginát, aki nagyon jó, haladós tempót diktált. Néhány perc közös „utazás” után megkérdeztem tőle, hogy milyen kategóriában indul. Mint kiderült, master 2-es versenyző. Ezen igencsak meglepődtem, mert közel sem nézett ki annyi idősnek, de mindenesetre hallatlanul boldog voltam a válaszától. Ettől fogva együtt haladtunk, hol ő ment elöl, hol én. Sokat segített a jelenléte.

Nagyon vártam már a pálya utolsó szakaszát, mert a bemelegítés alatt igencsak megtetszett a szóban forgó köves-kanyargós kis ösvény.

Még mielőtt célba értem volna, már mosolygott a lelkem, hiszen kihoztam magamból azt a maximumot, ami az adott körülmények mellett lehetséges volt. Úgy éreztem, hogy ez volt az eddigi egyik legjobb versenyem: klassz volt a pálya, ügyesen vettem az akadályokat, sok esetben sikerült átlépnem önmagamon.

Külön lökést adott, a kis „szurkoló táborom”: Petra, Ádám, Levente és Minnie, a kölcsön eb.

Végül a 3. helyre sikerült betekernem, ami különösen jót tett a lelkemnek, a tucatnyi 4. helyezés után.

Nem számítottam rá, hogy a lelkileg megterhelő fejezet a versenyen kívül ér utol, arra pedig pláne nem, hogy az eredményhirdetésen. Szépen haladtunk előre a korcsoportokban, majd a master 1 női kategória szépen kimaradt. Volt némi hőbörgés, de a speaker természetesen leszólta a közönséget (mondván, hogy ebben a kategóriában nem volt induló). Nem mennék bele a részletekbe, annyi a lényeg, hogy összeragadt két lapja és elegánsan átsiklott a mi kategóriánk felett. Később persze kiderült a turpisság, és dobogóra szólítottak minket. Mondjuk az érem mellett egy bocsánatkérés is jól esett volna, de hát ne akarjon túl sokat az ember lánya! 

Mindehhez még hozzájött az – ezt saját fülemmel már nem hallottam, mert lelépünk – hogy a rövid távosok eredményhirdetése után úgy konferálták fel a közép- és hosszú távok dobogósait, hogy „…és most következzenek az igazi sportolók…!” Ez rendesen szíven ütött. Szóval aki rövid távon indul, az nem is igazi sportoló. Aki végig edzi a telet, hogy a legjobb formáját adja a versenyeken az nem igazi sportoló. Akkor én sem vagyok az. Nem vagyok az, amikor telente 2-3 órákat görgőzök (nem összesen, alkalmanként J), nem vagyok az, amikor több órát futok hóban-fagyban, nem vagyok az, amikor 10-12 óra munka után futok olyan távokat, ami sokaknak biciklivel is megterhelő, nem vagyok az, amikor szakadó esőben sem fordulok vissza, nem vagyok az, amikor a sokadik bukás/kudarc után is talpra állok.

Soha nem lehet megítélni ismeretlenül, hogy kinek mi a története, mi a célja, milyen utat járt be eddig, milyen harcokat vív éppen! És szomorú, hogy ezt pont egy verseny szervezői nem gondolják így.

De hogy soraimat ne búval bélelten zárjam, azért elmondom, hogy a rövid távos versenyzők leszólása engem igencsak bepöccentett, és jó ideig tudok még erőt meríteni belőle!

Egy két fotó a megmérettetésről:

 

 Nem annyira borzasztó, mint amilyennek tűnik.

 Óvatos veretés.

Örülés.