Szombati Rock(y) 'n' roll

Ez a beszámoló rendhagyó módon nem a bringázásról, hanem a futásról szól...

Már egy ideje hallom, hogy „a Balboa-kör így, a Balboa-kör úgy…”. Némi információgyűjtés után világossá válik, hogy miről is van szó, merre halad a pálya, milyen hosszú a táv, mennyi szint van benne. Az útvonal ismerős, hiszen bringával rendszeresen edzek erre. Levente már eldöntötte, hogy lefutja. Kísérőként úgyis mennék vele, de mint mindig, motoszkál bennem a gondolat, hogy nem csak bíztatni kéne mennem, hanem akár le is futhatnám. Kérdezem is tőle: „Szerinted rajthoz álljak én is?”, „Persze.”- kapom rá a választ, úgyhogy ez el is dőlt. Indulok.

Tudom, hogy ez hivatalosan nem verseny, hanem közösségi futás, de mégiscsak egy szervezett dolog, ott az a sok ember, egyszerre rajtolunk, csipognak az órák, mindenki igyekszik kihozni magából a legjobbat, ami azért némi verseny-hangulatot kölcsönöz az eseménynek.  És mint minden ilyen jellegű megmozdulásnál, - hülye dolog tudom – de én csak akkor tudok nyugodtan rajthoz állni, ha egyszer már lefutottam azt a távot (még jobb, ha konkrétan azt a pályát). Ez nem mindig kivitelezhető, de a Balboa-kör esetében szerencsére erre megvolt a lehetőség, így adta magát, hogy edzés gyanánt legalább egyszer lefussam a kört. Néhány héttel ezelőtt egy hétvégi edzésként nekiindultunk Leventével, hogy én is lássam miről is van szó (hiába edzek erre rendszeresen bringával, futva azért más). Lefutottuk. Levente többedszerre, én először. Háááát….nem voltam valami lelkes. 2:35 perc alatt sikerült végigküzdenem magam a pályán és nem voltam biztos benne, hogy akarom én ezt még egyszer. Pedig nem ez volt az első találkozásom a terepfutással, évek óta űzöm, kiegészítésként a bringa mellett (főleg télen, hogy némileg kizökkenjek a görgőzés monotóniájából). Valószínűleg fáradt lehettem, hiszen előző nap két órát tapostam a görgőt, vagyis a „teszt-kör” a második kemény edzés lett 24 órán belül, és nem esett jól. Elbizonytalanodtam.

Közeledett február 15., a futás napja. Úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem, felfogom egy edzésként, egy jó buliként, amiből nem maradhatok ki. A legrosszabb esetben a kilátótól hazafutok (és elkaparom magam szégyenemben). Célul azt tűztem ki magam elé, hogy ha már végigfutom, az időm legyen 2:30-on belül.

A futás hetén a bringás edzéseket lazábbra vettem, és csütörtök-pénteken feltöltöttem a szénhidrát raktáraimat (a szokásos mennyiség többszörösét toltam magamba).  

Eljött a nap: szokásos zabpehely-joghurt reggelit feltuningoltam egy banánnal. Verseny előtt még megettem egy nápolyit, biztos ami biztos alapon. Az egyszerűség kedvéért az itatózsák mellett döntöttem, abba legalább a folyadék mellett magammal tudtam vinni némi harapnivalót, telefont is (hátha a tervezettnél hosszabbra nyúlna a móka).

Elrajtoltunk. Már az elején leszakadtam Leventéről, amit persze az évek alatt megszoktam már a bringaversenyeken. Próbáltam kifürkészni, hogy mennyivel lehet előttem, de mivel a többséghez hasonlóan szürke Rocky-jelmezben volt, esélyem sem volt kiszúrni őt. Sebaj, hiába vagyunk sokan, mindenkinek egyedül kell megvívnia a csatáját. A pulzusom viszonylag hamar magasra szökkent, mondogattam is magamnak, hogy csak nehogy elfussam az elejét, hiszen még sok van hátra. A sárral az elején nem volt baj, viszonylag keményre volt még dermedve a reggeli órákban, de azért az előbukkanó napsugarak már kilátásba helyezték a későbbi dagonyázást.

A futáson igazán jó hangulat uralkodott, ami hamar magával ragadott. Jól estek a nézők és a futók bíztató szavai, jókedvűen és lendületesen haladtam. Próbáltam kitalálni, hogy vajon mikor fog szembejönni velem a mezőny legeleje, és hogy mikor látom Leventét. Erre végül a kilátó előtti, meredek kaptatón került sor. Én korábbra tippeltem, így nagyon megörültem neki, hogy gyorsabban haladok, mint terveztem. De messze még a vége…!

A már korábban is bizonyított, terepre való futócipő is nagy segítségemre volt. A kis bütykök csak úgy harapták az erdei ösvényeket. A kilátót megkerülve kicsit megnyugodtam, „fele megvan, innen már csak vissza kell futni”- mondtam magamnak. Igyekeztem minél gyorsabban, ámde óvatosan haladni, nem akartam sem a magam, sem más testi épségét veszélyeztetni.

Azt sajnos nem mondhatom, hogy lendületesen végigfutottam a teljes távot, mert voltak szakaszok, ahol bizony belegyalogoltam. Ezeket a részeket használtam a fel a frissítésre is. Ilyenkor ittam és ilyenkor csúszott le a magammal vitt zselé is. A pulzusom végig nagyon magas volt (átlag 178/perc), de tudtam, hogy ez nemcsak a fizikai igénybevételnek, hanem a felfokozott lelkiállapotnak is köszönhető. Próbáltam egy kicsit takarékra tenni magam, mert tudtam, hogy a Hűvösvölgy - Fenyőgyöngye szakasz meredek része tökéletesen száraz állapotban is megterhelő, és számítottam rá, hogy a reggel még dermedt sár felenged. Elértem az ominózus sáros szakaszhoz, ahol volt dagonyázás rendesen. Itt az tartotta bennem a lelket, hogy már közel volt a vége.

Az utolsó egy-két kilométert megfűszerezte, hogy utolértem Leventét. Ő sem nagyon hitt a szemének, mikor meglátott. Egy darabig haladtunk együtt, de bennem már nem volt annyi, hogy a legutolsó emelkedőt megnyomjam. És akkor még jött a legvége, az aszfaltos kilométer. Őszintén szólva ezt kihagytam volna. Ekkor már nem nagyon néztem az órámat, tudtam, hogy a 2:30 bőven megvan. A cél előtt nem sokkal bíztattak a pálya széléről, hogy „gyerünk, meglehet még a 2:15-ös idő”. Na itt néztem az órámra: 2:14:34-et mutatott. Mély levegő, és hadd szóljon! Kipréselem magamból még egy kis erőt, s végül 2:14:55-nél értem be, Levente után kb. 30 méterrel.

Miután beértem, nem akartam elhinni, hogy 20 perccel jobbat futottam, mint néhány héttel azelőtt. 

Fogalmam sincs, hogy hányadikként értem be, de végre az az érzés kerített hatalmába, ami életem első hegyikerékpár versenyén. Leírni sajnos nem tudom, de kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben érezze ezt!

ÉLMÉNY volt. Csupa nagybetűvel. A következőn is biztos ott leszek.