Minden télen – de legkésőbb a szezon elején –
összeállítok magamnak egy versenynaptárt. Így volt ez most is. Bár tavaly
indultam a Vértes maratonon, idén nem szerepelt a terveim között. E nélkül a
verseny nélkül is a május bővelkedik a megpróbáltatásokban (Buda, Bakony,
Szilvás).
Aztán a verseny előtt nem egész egy héttel
meggondoltam magam. Mivel Levente hétvégén Prágába ment maratont futni, egyedül
tengettem volna az időmet. Ehhez nem volt sok kedvem, így inkább beneveztem.
Ennek Levente is örült, így legalább nem azzal töltöm a hétvégémet, hogy a
Budai hegyekben tekergek egyedül.
Lenyomtam a heti edzésadagot – jó formában éreztem
magam –, lélekben is ráhangolódtam a szombatra.
Szombat reggel kipihenten ébredtem, meglepő módon
nem is izgultam nagyon. Végre indulás, irány Várgesztes. Az autópályán aztán
elkezdett cseperegni az eső. Anikó mondta is, hogy „ez csak egy kis
páralecsapódás” (persze ezt ő sem gondolta komolyan). Ezen már akkor is jót nevettünk, de kijelentése
akkor vált igazán groteszkké, mikor tíz perc elteltével az ablaktörlő már nem
győzte törölni az esőcseppeket (=felhőszakadást). Intenzív páralecsapódás.
Mondanom sem kell, hogy az eső nem alkotta szerves részét a lelki
ráhangolódásomnak.
Ekkor egy pillanatra azért elgondolkodtam, hogy nem
lenne-e jobb beülni egy Burger Kingbe és elmajszolni egy Whopper menüt? Persze
nem így tettünk. Odaértünk a verseny helyszínére. Bár az emberek nem tiporták
egymást, egész nagy jövés-menés volt már. Mondanom sem kell, hogy nem volt
nehéz parkolóhelyet találnunk.
Elintéztem a nevezést, majd gyors átöltözés,
bemelegítés (utóbbit mondjuk nem vittem túlzásba). Hazudnék, ha azt mondanám,
hogy volt kedvem az egészhez, de ha már beneveztem, eljöttem, akkor
végigmegyek. Úgyis ritkán edzek sárban, más nem, tapasztalatnak jó lesz. A
meglehetősen érdekes visszaszámlálás után elrajtoltunk.
A lassan már védjegyemmé váló rettenetes rajtolás
után – ahol szerintem minden női induló elment mellettem – az aszfalton
kezdhettem is a felzárkózást. Sikerült is sok versenytársat utolérni. Na de
milyen áron? Már az első kilométer után 180 felett volt a pulzusom. Mindegy,
próbáltam ezt kizárni a tudatomból és nem foglalkozni a zónákkal. Az első
mászásnál egy a pálya szélén ácsorgó srác bíztatott. Odakiabálta, hogy én vagyok
a második a nők között. „Igen, és mióta állsz itt?”- fogalmazódott meg bennem a
kérdés, de sajnáltam rá az oxigént, hogy hangosan ki is mondjam. J Azért ez mégis adott némi lendületet. A
mászás után jött az első lejtő. A körülményeket nem részletezném, dióhéjban
csak annyit, csúszott mint a veszedelem. Ennek következtében viszonylag hamar
sikerült abszolválnom az első perecet. Kiment alólam a bringa. Az esés nem fájt
nagyon, de az annál inkább, hogy a lányok, akiket sikerült megelőznöm, most
szépen elcsorogtak mellettem. Ha már egyszer nem a bringán ültem, kihasználtam
az időt és elpakoltam a szemüvegemet is, ami inkább csak zavart. Oké, kezdhetem
megint nulláról. Szerencsére jött egy aszfaltos szakasz, ahol pár korty izó
után megkezdtem a felzárkózást. Ekkor már fogalmam nem volt, hogy hány lány
lehet előttem. Tekertem, tekertem…végre utolértem egy Száguldó Virágot. Kicsit
mentünk együtt, utolértünk még egy lányt talán Alpinbike-os volt. Itt még
éreztem, hogy rá tudok tenni egy lapáttal. A stratégiám az volt, hogy a
felfelékben, és azokon a szakaszokon, ahol kicsit is szilárdabb a „burkolat”
tekerek maxon, és próbálok annyi előnyre szert tenni, hogy az a lejtőkön is
elég legyen.
Sikerült előzgetnem, így egyre inkább távolodtam a
lányoktól. Innentől kezdve rengetegszer néztem hátra, nincsenek-e mögöttem.
Szerencsére sikerült annyi előnyt szereznem, hogy a hátralévő szakaszban még
belefért két esés. Az utolsó esésem igazán nagyra, látványosra (még szerencse
hogy nem látta senki) és fájdalmasra sikerült. A fejemet szerencsére nem
csaptam oda, de azt kijelenthetem, hogy a kormány fölött átrepülni nem jó.
Nagyon nem. Amennyire gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam. A jobb térdem és
könyököm mocskosul sajgott, de ilyenkor igyekszem nem ránézni a sebre, mert az
sok jóra nem vezet. Már csak pár kilométer van hátra, azt kibírom – gondoltam
(reméltem). Kicsit megszédültem, mikor a periférikus látásommal kiszúrtam, hogy
a rám száradt sár alól – nem nagyon, de határozottan – szivárog a vér. Ekkor
néztem rá a könyökömre: ott dettó. Ekkor azonban már csak egy-két kilométer
volt a célig. Itt már nem néztem hátra, csak túl akartam lenni az egészen. A cél közelében még Anikó bíztatott, aztán
végre beértem. Bár csak egyedül gurultam át a célkapun, a speaker nem mondta a
nevem, és hogy hol értem be.
Az utam innen a „bringamosóhoz” vezetett. Örültem volna, ha legalább egy magas nyomású
mosót kitettek volna, de ehelyett egy soványka slag volt csak. A szutyok
nagyját leverettem a bringáról, majd tisztába tettem saját magam. A dagonyázás
után igencsak jól esett a forró zuhany alatt állni.
Mindezek után nagy örömet okozott a hír, miszerint
kategóriámban második, abszolútban pedig harmadik lettem. Hát nem gondoltam
volna, hogy ilyen mostoha körülmények között ilyen teljesítményt tudok
kipréselni magamból. Mindig is azt hittem, hogy verseny közben a hőséget
tolerálom a legnehezebben, de azt hiszem, a sár sokkal jobban zavar. Az nem
érdekel túlzottan, hogy úgy nézek ki ilyenkor mint egy varacskos disznó, de a
bringát nagyon sajnálom. Meg is fürdettem őt mikor hazaértem. A kádban természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése