Buda Maraton 2013

Idén is megvolt a már szokásossá vált „majálisozás”. Langyos sör, fonnyadt virsli és magyar sztárfellépők helyett ez év május 1-én is a Buda Maratonról szólt az élet(em).

Ezt a versenyt valahogy mindig izgalommal várom, mert a hosszú – idén különösen hosszú – tél után általában ez az első verseny, ahol elindulok, itt kezdenek tisztázódni az erőviszonyok, itt kezd kiderülni, hogy érdemes volt-e télen az estéim nagy részét a görgőn tölteni.

Idén először lehetőségem volt rá, hogy áprilisban – amikor itthon még a hó is esett – külföldi edzőtáborban, meleg tavaszi időben acélosodjak. A kint töltött idő alatt kiderült, hogy – bár órában mérve kevesebbet alapoztam mint az elmúlt szezonban – az állóképességem rendben van és fejben is egészen egyben vagyok.

Az már az előző években is kiderült, hogy a hosszabb rövid-távokon jobban muzsikálok, így érthető módon adta magát a kérdés, hogy egy vagy két körön induljak idén a Budán. Vasárnap délutántól fogva szinte ezen ettem magam, hogy most melyik távon menjek. A hosszú táv mellett szólt, hogy idén megcserélték a két kört, így a nagyobb mászásokon még frissebben teker az ember. Végül úgy döntöttem, hogy beteszek egy zselével többet, és az első kör milyensége alapján, menet közben döntöm el a dolgot.

Azt viszont már előre elhatároztam, hogy bármi is legyen, nem hagyom felidegesíteni magam, nem bosszankodom ha tolni kell, az úgyis csak energiát vesz el.

Egyik verseny rajtjától sem félek úgy mint ettől, pedig ezen a versenyen a legfontosabb a jó rajtolás: ha az elején beragadok, nagy esélyem van rá, hogy tolni kell olyan szakaszokon, ahol egyébként simán fel tudok tekerni. A pályát néhány nappal a verseny előtt bejártuk, és egyébként is sokat szoktam tekeregni arra. Tisztában voltam vele, hogy melyek azok a szakaszok, ahol valószínűleg nem tudok feltekerni, úgyhogy ezen nem is stresszeltem magam, ott majd leszállok és felrohanok a bicajjal.

Beálltunk a rajtvonalhoz – persze nem az első sorba – és vártuk, hogy kezdődjön a móka. Az sem segített sokat rajtam, hogy délben volt a rajt és állati meleg volt. Mindegy, ez leginkább csak addig zavar, amíg elindulunk, onnantól kezdve már nem számít semmi, ha esik, ha fúj (ha fáj) menni kell.

A rajt után sem agyaltam sokat a taktikán, a népsűrűség függvényében tekertem ahogy csak bírtam. Láttam, hogy Levente és Anikó ott vannak körülöttem, ez némileg megnyugtatott, mert mindketten mindig jobban rajtolnak mint én. Végre átértünk a mezőn, sokadikként sikerült is visszakanyarodnom a versenyközpont felé. Ekkor ért az első kellemetlenség: dióhéjban csak annyi, hogy nem esett jól mikor egy előzni próbáló srác kormánya a bal combomba állt. Szerencsére túlságosan nem zökkentett ki a dolog. Mentem tovább, Levente valamennyivel előttem, Anikó közvetlenül mögöttem volt. Ekkor már arra gondoltam, hogy végignyomom mint a barom az első kört, aztán majd meglátom kimegyek-e e másodikra.

Kis idő elteltével elértünk ahhoz az emelkedőhöz, ami már problémát okozhat sok olyan versenytársnak, aki bár a táv elejét remekül bírja, de az emelkedőkön némileg nehezebben boldogul. Az út: nem túl meredek, két nyomvonal, közte vízmosás, az egyik útvonalról áttenni a bringát a másikra számomra lehetetlen. Tekerünk fel komótosan, már nem kellett sok a tetejéig, amikor az előttem haladó úriember kidőlt. A szó legszorosabb értelmében. Bár hagytam némi követési távolságot, az nem volt elég arra, hogy a biciklijét elrántsa előlem. Nekem még volt annyi időm, hogy letegyem a lábam és félrehúzzam a bringát Anikó és a mögötte kígyózó sor elől, hogy legalább nekik ne kelljen leszállni. Visszaülni persze nem tudtam, maradt a kocogás a bringával (hogy én hogy utálom tolni). Úgy szaladtam, hogy közben folyton hátra néztem, mikor lesz egy rés, hogy visszapattanjak a bringára. Végül visszaküzdöttem magam a nyeregbe. A pulzusom ekkorra már 180-at verdeste. Felülről.

A következő szakasz egy gyors lefelé, majd mászás vissza Virágos-nyeregbe. Az emelkedő alján nagyon-nagyon melegem volt, ittam is sokszor keveset, nehogy leszédüljek a bringáról. Nagyon szeretem a hosszú mászásokat, mert ott tudom kompenzálni a lejtőzésben való „megfontoltságomat” (= gyávaságomat J). Annyira figyeltem a légzésemre, hogy az már szinte meditáció volt. Így igyekeztem „pihenni” fölfelé. Eredményes volt a koncentrálás, mert elkezdtem utolérni azokat a lányokat, akikről leszakadtam a tolós etap során. A mászás harmadánál egy srác – aki addig tolta – próbált visszaülni a bringájára, aminek az lett az eredménye, hogy balról belém jött. Szerencsére nem estem el, de le kellett szállnom, majd egy arra alkalmas helyen ismét visszaküzdöttem magam a nyeregbe.

Tudtam, hogy innen már csak egy komoly mászás van, abba beleadhatok apait-anyait, a hegyi befutóig úgyis kipihenem magam. A Hármashatárhegy csúcsára ki volt jelölve az út. Természetesen nem azon az oldalon, ahol edzéseken fel szoktam kapaszkodni, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy fel tudok-e tekerni. A csúcsra érve végtelen hálával gondoltam a rendezőkre, hogy nem a lépcsőn kellett elindulni lefelé. Pár korty izó, és indulhat a menet lefelé.

Egész bátran engedtem neki, volt, ahol – rám nem jellemző módon – lefelé is előztem.  A pulzusom szerencsére gyorsan visszament egy alsóbb zónába. Volt egy pár kövesebb szakasz lefelé, de ezeket nagyon szeretem. Egy két túrázótól eltekintve semmilyen különösebb extrém pályaelemmel nem találkoztam.

Ekkor már valószínűnek éreztem, hogy nem lesz ebből második kör, ezért amikor a még hátralévő 5 km-t jelző táblához értem, beleadtam minden tartalékomat. Ezt a szakaszt úgy ismerem, mint a tenyeremet, minden kanyar, minden kő szinte már családtag. Mentem, csak mentem előre. Az emelkedő legvégén szóltam az előttem menő fickónak, hogy jobbról előzném, „oké gyere” mondta, majd kihúzódott jobbra, kis híján fellökve. Ezen már csak röhögtünk egyet mindketten.

A reptérre visszaérve, a célegyenes felé haladva eszembe jutott, hogy tán mégis ki kéne menni a második körre…de végül behúztam a célkapu felé a kormányt. Pár perc elteltével mondták a nevem, és hogy kategória (Master 1) 4. lettem. 3,5 perccel maradtam le a dobogóról. A sors fintora, hogy idén indultam először „Master 1”-ben, ahonnan ugyebár át lehet nevezni a „Felnőtt Női” kategóriába. Ha a felnőttben indultam volna, nyertem volna. Egy kicsit el is szorult a szívem, mert olyan sokszor voltam már 4. helyezett. Persze nem búsultam sokáig, mert a női abszolút mezőnyt nézve, 11 helyet javítottam tavaly óta. 2012-ben abszolútban 18., idén 7. lettem. Ez azért nem rossz, és életemben nem élveztem még ennyire a Buda Maratont, mint idén.

Várom a többi versenyt, kíváncsi vagyok ott mire leszek majd képes. Beleadom szívem-lelkem, hogy méltón helyt állhassak a versenytársak között.

A képért köszönet Gyurinak: https://www.facebook.com/pages/ACÉLKECSKE/320892375492?fref=ts